| Hincz Gyula elfeledett grafikái |
| 2010. október 15., péntek |
 Hincz Gyula elfeledett grafikái
Válogatás a Váci Értéktár Hincz-gyűjteményéből
2010. október 15 – 2010. december 19.
Hincz Gyula kiállítása mindig időszerű, hiszen életműve méltatlanul kimarad a szakmai értékelésből, és termékeny munkásságának feldolgozása meglehetősen hiányos mind a mai napig. Mégis büszkén jelenthetjük ki, hogy a magyar művészet egyik legszínesebb alkotójáról van szó. Munkásságát sok éven át mellőzték az összefoglaló művészettörténeti írásokból, ám műveit vizsgálva, arra a következtetésre jutunk, hogy azok nem maradnak el a kortárs nemzetközi művészi megnyilvánulásoktól.
Az 1983-ban létrehozott, ma közel 1700 darabos Hincz-gyűjteményt 2010 márciusa óta gondozza a Váci Értéktár. Intézményünk kiemelt feladatának tekinti a hinczi életmű fokozatos bemutatását, népszerűsítését. Első lépésként a grafikai gyűjteményből válogattunk, a mintegy 60 alkotáson keresztül végigkövethetjük a mester életének és munkásságának különböző szakaszait, sokoldalú technikai ismeretét.
A reneszánsz művészetelmélet szerint a rajzból nőtt ki a festészet, szobrászat és építészet is, hiszen az első gondolatok mindegyik esetében rajzolt vázlatban öltenek formát. És miután minden alkotófolyamat első lépése a vázlatkészítés, joggal tekintették a rajzot a többi műfaj szülőatyjának. Hincz sokszínű, különböző műfajban jeleskedő munkásságából éppen ezért választottuk a grafikákat, művészetének legérzékenyebb megnyilvánulásait, a sorozat nyitányának.
Hincz Gyula 1922-ben kezdte tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Rudnay és Vaszary iskoláján nevelkedett. Tehetségét meglehetősen korán felfedezték, már 1929-ben kiállított Herwarth Walden-nél a Sturm Galériában. Ezt számos egyéni és csoportos bemutatkozás követte, rendszeresen részt vett a Velencei Biennálén. Munkásságára nagy hatást gyakoroltak külföldi tanulmányútjai (Párizs, Róma, Afrika, Kína, Vietnam, Chile).
Vonzották a 20. század első felének irányzatai, legtöbbjükben kipróbálta magát, mégsem fogadta el, ha valamelyik stílushoz sorolták a szakértők. Forradalmi egyénisége nem engedte, hogy bármelyik társasághoz, csoportosuláshoz csatlakozzon. „Átmeneti korszakban éltünk, a művészetnek sem volt egyetemes stílusa s valamiféle általános készülődés izgalma sűrűsödött a levegőben. Engem s valószínűleg nem csak engem, állandóan nyugtalanított az a kérdés, milyen is lesz a jövő társadalmának kifejezési formája. Szükségszerűen meg kellett tehát ismerkednem minden művészeti iránnyal és mozgalommal, de egyik sem volt rám olyan végzetes hatással, hogy egy sajátosság kimunkálásában megnyugvást lelhettem volna.”
Hincz szakmai megítélése számos, nem mindig kedvező kritikát váltott ki a magyar művészeti életben. Sokszínű életművének előnye egyben hátránya is. A stílusok zűrzavarában méltánytalanul elhanyagolt munkássága tulajdonképpen egy végeérhetetlen útkeresést rejt. A 20. század első felében kibontakozó, a külső hatásokat, impulzusokat alkotásaiban megfogalmazó művész a helyét, de elsősorban a művészi nyelv legteljesebb kifejezési formáját kereste. Hincz ahhoz az alkotói típushoz tartozik, akinek stílusa folyamatosan ideológiai, társadalmi és művészi hatásoknak van kitéve, melyeket aktívan felhasznál, rugalmasan beépít saját formanyelvébe. „Az egyéniség varázsa nem az állandóság, hanem a fejlődés.” – vallja maga a mester.
Kenyeres Ibolya művészettörténész, kurátor
|
Helyszín: Pannonia, emeleti kiállítóterem
|
| |
|
